5. Fejezet; Rémálom

Az este meglehetősen jól alakult, rájöttem, hogy nem csak Lilith, hanem a barátai is viszonylag normálisak, főleg a többiekhez mérten... Leültem velük vacsorázni, és egész kellemesen sikerült elbeszélgetnünk, majd mikor úgy véltem elég későre jár már, elmentem lefeküdni. Sokáig hánykódtam az ágyban, össze-vissza forgolódva, és másodpercenként késztetést éreztem a párnám ,,megpaskolására," ezzel is noszogatva, hogy kényelmes alakot öltsön. Mikor végre elnyomott az álom, futottam, sőt rohantam a messzeségbe, valami elől menekülve, ami egyre csak közelített, és lassacskán utolért. Nem tudtam megálljt parancsolni lábaimnak, de haladásra sem voltam képes. Egy helyben toporogtam, miközben az üldözőm, (aki mindössze egy sötét paca volt) egyre kisebb távolságba került tőlem, én pedig sikítani akartam volna, mikor ismételt kopogás felébresztett. Pár percig haboztam, mire az illető jószerivel rám törte az ajtót.

- Jól érzed magad!? - rontott be Rosier, zihálva, és hullasápadt arccal, mintha valami szörnyű dolgot sejtett volna.

Hallottam szavait, de nem tudtam reagálni rájuk. A különös rémálom hatása alatt álltam, és nem tudtam kiverekedni magam belőle.
Az álomtól még mindig tompán zúgott a fülem, és fátyolos köd vetült szememre.
Megpróbáltam felülni, de elgémberedett tagjaim nem mozdultak. Nem éreztem semmit. Olyan volt, mintha nem is hozzám tartozott volna a fejem alatt fekvő élettelen test. Végül nehézkesen elfordítottam a nyakamon csüngő, sokszor hasztalannak bizonyuló ,,golyót", de úgy tetszett, mintha bőröm alatt nem is eleven izmok mozogtak volna, hanem egy régóta nem használt, rozsdásodó gépezet indulna be csikorogva.

- Hahó, Dina! Itt vagy? - Rosier jó pár lépéssel közelebb jött az ágyamhoz, majd értetlenül a szemembe nézett, azt remélve, végre válaszra méltatom. 

- Ne haragudj... - dadogtam félálomban - Csak kellett egy kis idő, hogy összekapjam magam... De ha nem vagyok indiszkrét, te mégis mit csinálsz itt!? 

- Csak gondoltam megnézem jól vagy-e, mert meglehetősen furcsa hangok szűrődtek ki a szobádból! - válaszolta, a maga meglehetősen nyakatekert stílusán.

- És mégis az éjszaka közepén, hogy vetődtél ide!? Vagy ennyire kifinomult volna a hallásod, hogy egy közel 500 méter hosszú folyosó másik végéből hallottad az én szolid és mondjuk, hogy nem túl hangos nyöszörgésem? - csodálkoztam, és egyben hitetlenkedtem. Reméltem, hogy nem gondolja komolyan, hogy beetet ezzel az átlátszó mesével... 

Egyre közelebb és közelebb került hozzám, majd óvatosan leült az ágyam szélére. Fél másodpercig rám mosolygott, majd zavarodottan, előbbi kérdésemet figyelmen kívül hagyva szó szerint elmenekült. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, majd zokszó nélkül itt hagyott, amit még furcsábbnak éreztem, mert egy ügyes, nem ennyire átlátszó kitérő választ elvártam volna... 

 Távoztával eltűnődtem, vajon mi is lehetett a valódi ok, amiért éjnek évadján, a démonok királya átbaktat a szobámba!? Az teljesen biztos, hogy nem puszta figyelmességből...
Gyorsan magamra húztam a papalant, és abban reménykedve, hogy reggelre nyoma sem marad az elmémben ennek az éjszakának, újra elszenderültem.

Itt a pokolban még a nap is máshogy kel, ennek oka pedig főként az lehet, hogy óriási lámpákat húztak az ,,égboltra" (egy levegővel telepumpált földmennyezet), melyek majdnem ugyanazt a hatást keltették, mint a felszínen... Nagyot nyújtóztam, hatalmasat ásítottam, majd pedig az ágyam szélén függő nyakláncomért nyúltam volna, ami különös módon nem volt a helyén. Idegesen pattantam ki az ágyból, és eszeveszett keresésbe fogtam. A szekrényemtől elkezdve a matracom alatti legkisebb zugokig, mindent végignéztem, de az ékszert még hírből sem láttam... Rémülten tapogattam nyakamat, azt remélve talán esti zavaromban elfelejtettem levenni, ám nem erről volt szó. Biztos voltam benne, hogy nem lesz a szobámban, és első gondolatom az volt, hogy elhagyhattam az ebédlőben, vagy akár bárhol, ahol tegnap megfordultam. 

Ha viszont nem találom meg...az életem végzetes fordulatot vehet, és minden elromolhat! Minden, amiért eddig véres verejtékkel küzdöttem... Nem tudtam, hogy legbelül düh forrong, vagy csak töménytelen szomorúság... Ordítani akartam, ordítani a semmibe, hogy mekkora hülye vagyok! Az agyvizem, mint egy régi teafőző kannában a víz, egyre csak melegedett és szinte már éreztem, hogy egy sípoló hang kíséretében fel is robban...