7. Fejezet; Újra A Felszínen

Dühömben becsaptam magam mögött az ajtót. Az ágyam szélére helyeztem tekintetem, ahol a nyakláncom eddig pihent de most már hűlt helye volt. Helyet foglaltam a sarokban, felhúztam térdeimet, és köré kulcsoltam kezeimet. Pánikba estem. Mit tehetnék ebben a helyzetben? Vagy a démonok királyánál van nyakékem, -akit nem gyanúsíthattam- vagy egy démonnál. A sírógörcs kerülgetett. Az a nyaklánc többet jelentett bárminél. Akárkinél van, óriási hatalom került a kezébe, amit talán nem is sejt. Régen a menyt sötét démonok uralták. Isten nem tűrhette ezt tovább, így bezárta őket egy nyakláncba, amit leghűségesebb angyalára bízott, rám. Én meg mit csinálok? Elvesztem.
Teljes összezuhanásomba nem is vettem észre hogy látogatóm érkezett. Lilith fürkészve nézett végig rajtam.
- Miért búslakodsz? - kérdezte nyájasan, de mosolya arról árulkodott hogy élvezi a szenvedésem.
- Elhagytam valami fontosat - jelentettem ki. 

Mintha már nem is érdekelné a problémám, kiviharzott a szobámból. Düh járta át minden egyes porcikámat, nem a démonnő miatt, saját önmagamra haragudtam. Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, úgy döntöttem meglátogatom a felszínt.
Kinéztem az ajtón majd mikor láttam, hogy tiszta a levegő, megiramodtam. A csőlift ajtaja hamar kinyílt, én meg reszketve léptem be. Nem tudtam biztos jól döntöttem-e, de azt viszont igen hogy ha lebukok mehetek a Halott Lelkek börtönébe. A széllöketet megint éreztem. Nyílt az ajtó. A Föld felszíne megint ugyanolyan volt. Kopár. Se virágok, se fák, se semmi. Ez nyúlt el addig amíg a szem ellát. Egy hosszú sétának néztem elébe.
Nagy sóhajtozások közepette elindulta, lépteim mély nyomot hagytak a sárban. Ahogy így baktattam a semmi közepén, egyszer csak egy erdőt vettem észre. Megiramodtam a fák irányába. Majdnem elbotlottam, de szerencsére visszanyertem egyensúlyom. Mikor odaértem bevetettem magam az erdőbe, és nem akartam hinni a szememnek. Egy kisebb virágdzsungelbe keveredtem. Száz meg száz fajta és színű növény hajladozott mindenfelé. Az illatok csodásak voltak, olyanok amilyeneket már rég nem éreztem. Ahogy így sétáltam egy festői vízesés tárult a szeme elé. Egy angyalt pillantottam meg, aki gyönyörű virágokat tett a víz felszínére. Hirtelen kiszúrt engem, felém fordult, majd felkelt a földről és az irányomba tartott. A lábaim a földbe gyökereztek, nem tudtam megmozdulni, pedig legszívesebben elrohantam volna. Azóta nem láttam angyalt mióta kitaszítottak.
- Te vagy Dina ugye? - kérdezte kedvesen. Hangja lágy volt, szeme élénk, türkiz színben pompázott, haja szőke, bőrszíne pedig olyan világos mint az enyém. Alakja tökéletes, szárnya hófehér.
- Igen - mondtam félénken.
- Isten jól érezte, - kezdte mondandóját - nincs meg a nyakláncod. Hol van?
- Hát...- motyogtam. Igazán szégyelltem magam amiért elhagytam, nem is mertem a gyönyörű angyallányra szemébe nézni.
- Azért küldtek hogy segítsek megtalálni. Diamond -nyújtotta kezét, én meg megráztam a felém nyújtott karját.
Aztán együtt indultunk meg a lift irányába.